„Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!”
(4.Mózes 6, 25)
Akkor ragyog fel valakinek az arca, amikor rámosolyog egy másikra. Két egymást szerető ember találkozik egy nagy forgatagban, felcsillan a szemük, és azonnal, önkéntelenül egymásra mosolyognak.
Erről van itt szó. Meglátom azt, akit szeretek, és felragyog az arcom. Látszólag semmi okom nincs rá. Nem meséltek viccet, nem értem el sikert. A másiknak örülök, az ő jelenlétének örülök.
De mi indokolja azt, ha Isten ránk néz, akkor örüljön, felragyogjon az arca? Egyedül az Ő irántunk érzett szeretete.
Isten személy szerint mindannyiunkat feltétlen szeretettel szeret. Ebből azonban mit sem érzékelünk addig, amíg meg nem tapasztaltuk az Ő kegyelmét. Ezért kapcsolja össze ezt a két kifejezést: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” Akin Ő könyörül, aki az Ő kegyelmét, bűnbocsátó irgalmát hittel, örömmel komolyan veszi, az Isten mosolyát viszonozni tudja. Örülni tud az Ő jelenlétének.
Ennek a szónak: könyörülni, az Ószövetség eredeti nyelvében van még egy jelentése: lehajolni. Mosolyogjon rád Isten és hajoljon le hozzád.
Ő ránk mosolyog akkor is, amikor ott hasalunk a bukásaink után. Lehajol és felemel. „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” Mert újra és újra rászorulunk arra, hogy Ő felemeljen. Nem dorgálóan, hanem szeretettel.
Vajon ott van-e bennünk ez a lelkület? Rámosolyogni a másikra és lehajolni hozzá akkor, amikor a legkevésbé érdemli meg, de amikor a leginkább szüksége van rá. Nem egymás érdemei szerint viszonyulni egymáshoz, hanem a másik szüksége szerint. Ezt tanulhatjuk meg a mi mennyei Atyánktól. (Lőrinczi Hunor)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: