Vastag szemüvegem miatt az általános iskolában négyszeműnek csúfoltak. Rövidlátó voltam, és nem tudtam jól fókuszálni. Három évvel ezelőtt lézeres szaruhártyametszést végeztek rajtam, és megjavult a látásom. Láttam, mennyit mutat a falióra, és a fürdőkádban láttam lábujjaimat is. Fantasztikus! A fókuszomat kiigazították, és így tisztán láttam.
Sok mai nő rövidlátó, nem a szemét, hanem élete célpontját tekintve. Nem tudják, miért vannak itt, és azt sem, hogy hova tartanak. Kormány nélküli hajóhoz hasonlítanak. Dr. Swenson, a Margin szerzője szerint a céltalanság nagyon jellemző.: “Az amerikaiak veszélyesen rövidlátóak. Közellátásban szenvedünk, ami tönkreteszi a jövőt. A horizont soha nem látszik egy porfelhő közepén. De olyan látással kell rendelkeznünk, ami a jövőbe vezet. Ha csak egyik hétről a másikra élünk, az egy olyan élet, amiben nem látunk tovább az orrunknál.”
A cél nélkül élő nőkre nemcsak az jellemző, hogy “beszűkülnek”, hanem az is, hogy sehova nem jutnak. Várnak a megfelelő munkahelyre, a megfelelő férje, a megfelelő gyermekre. Azután várják, hogy kisbabájuk felnőjön és önálló legyen. Várják, hogy valami értelmet adjon életüknek. Rövidlátásuk elérhetetlen álommá teszi a megelégedettséget.
William Martson pszichológus megkérdezett háromezer embert, hogy miért él. Megrázó volt az eredmény, hogy több mint 94% egyszerűen elszenvedte a jelent, és közben a jövőt várta.
Mivel én céltudatosan szeretnék élni, gyakran teszem fel a kérdést magamnak: Linda, rövidlátóan éled az életedet? A várakozás hangulatában élsz?
Nemrégiben olvastam a következő verset, melyet egy tizennégy éves fiú (igen, tizennégy!) írt, akinek szavai életcélom átgondolására késztettek.
